Az ember alkotás közben ritkán áll meg azért, hogy kívülről is ránézzen arra, milyen világot épített maga köré. A MűvészMagazin első számában megjelent interjú arra adott lehetőséget, hogy végiggondoljam, hogyan kapcsolódik össze bennem a tervezőgrafika, az írás, a kutatás, az önismeret és az a fajta vizuális érzékenység, amely szinte minden munkámat végigkíséri.
Rácz-Akácosi Laura kérdései olyan témákat érintettek, amelyek közel állnak hozzám: a tipográfia fegyelmét, a történelmi kutatás és az alkotás kapcsolatát, a vizuális empátiát, az alkotói hitelességet és azt a belső iránytűt, amelyhez tervezőként újra és újra visszatérek.
Ez az interjú számomra egy rövid összegzés arról, hogyan gondolkodom az alkotásról, az emberről és arról a láthatatlan kapcsolatról, amely egy gondolatból végül képet, rendszert, történetet vagy tárgyat teremt.

A tipográfia fegyelmétől a belső látásmódig
Interjú egy sokoldalú tervezőgrafikussal, Sárvári Mariannával

Tervezőgrafikusként, szerkesztőként és kiadóként a teljes vizuális és szöveges folyamatot kézben tartod. Hogyan fonódik össze a mindennapjaidban a tipográfia fegyelme és az írás szabadsága?

Kiadóként nem dolgozom, a saját könyvem teljes vizuális és szöveges előkészítését tervezőgrafikusként végeztem el egészen a nyomdakész állapotig. A tipográfia fegyelme számomra az a rend, amelyet minden szabadon megszülető szöveg köré tudatosan felépítek: a betűk, arányok és ritmusok rendszerével adok formát a gondolatnak.
Szenvedélyem a magyar nyelv és a helyesírás, ezért különleges öröm, amikor a legszebb betűk közül is előbújik egy-egy baki. Igényes vagyok a saját írásaimra is, és a szólással ellentétben a saját szememben hamarabb meglátom a gerendát.
A lengyel feleség és a hozzá kapcsolódó Love in Błonie Lenormand kártyarendszer közel öt év kutató- és alkotómunkájának gyümölcse. Hogyan segített a történelmi figurák mögött az ember kutatása egy teljesen egységes, önismereti kártyauniverzum megteremtésében?

A saját személyiségem és tudásom fejlesztése régóta fontos része az életemnek. Képzéseken és tanfolyamokon veszek részt, tudományos és ismeretterjesztő filmeket nézek, sokat olvasok pszichológiai és önismereti témákban. Egy Máltán élő spirituális tanítóm egyszer azt tanácsolta, hogy olyan formában adjam tovább a megszerzett tudást, amely közben engem is mélyebb önismeretre és fejlődésre ösztönöz. Ebből a gondolatból született meg egy Lenormand-típusú orákulumkártya megalkotásának terve. Mielőtt hozzákezdtem volna, többféle kártyaismereti képzést is elvégeztem, mert ami igazán érdekel, azt szeretem minden oldalról megvizsgálni. A kártyarendszer vizuális világához olyan történelmi korszakot kerestem, amely közel áll hozzám, így jutottam el az empire stílushoz, Napóleon személyes tárgyaihoz, örökségéhez és leszármazottaihoz.
Antikváriumokat és bolhapiacokat jártam, kutattam a korabeli forrásokat, és közben olyan különleges relikviákra is szert tettem, mint egy Napóleonról szóló, száztizenkét éves, eredeti magyar almanach. A kutatás során kapcsolatba kerültem a Bonaparte család egyik egyenes ági leszármazottjával, aki évtizedek óta gyűjti ősei személyes tárgyait és dokumentumait. Az ő magángyűjteményének darabjai is megjelentek a lapok szimbolikájában. Ezek a tárgyak, motívumok és történelmi részletek adták meg a kártyák díszítésének és jelentésrétegeinek egyik legfontosabb alapját. A vizuális rendszer így vált személyes sorsokhoz, döntésekhez, veszteségekhez és emberi tulajdonságokhoz kapcsolódó jelképrendszerré.
A Napóleonról szóló életrajzokban találkoztam Marie, vagyis Marianna Walewska grófnő történetével, akit Napóleon egyik legnagyobb és legszenvedélyesebb szerelmeként tart számon az utókor. Kapcsolatuk kutatása közben váratlanul összekapcsolódott Napóleon világa Mlle MarieAnne Lenormand munkásságával is, akiről később ezt az orákulumkártya-típust elnevezték. Ekkor vált világossá számomra, hogy a történelmi kutatás, a vizuális tervezés és az önismereti rendszer ugyanannak az alkotásnak a részei lehetnek. A történelmi alakok mögött elsősorban az embert kerestem. Azt figyeltem, hogyan formálják őket a vágyaik, a félelmeik, a szerelmeik, a veszteségeik és a döntéseik. Ezek az emberi mintázatok évszázadokon átívelnek, ezért ma is tükröt tarthatnak elénk. Egy uralkodó, egy grófnő vagy egy kártyaolvasó sorsában ugyanazokkal a belső kérdésekkel találkozhatunk, amelyekkel a saját életünkben is küzdünk: merre induljunk, mi tart vissza bennünket, miben higgyünk, és hogyan találhatjuk meg a saját utunkat. A kutatómunka így közvetlenül alakította a kártyák képi világát, jelképeit és értelmezési rendszerét. Minden új forrás, tárgy vagy élettörténet újabb kapukat nyitott, ezért a folyamat csaknem öt évig tartott. Hogy ezek a rendkívüli és egyedi emberi sorsok végül miként kapcsolódtak össze egyetlen önismereti univerzummá, azt talán maga a könyv tudja a legszebben elmesélni helyettem.

A kártyapakli egyes motívumai gróf Charles Walewski magángyűjteményének darabjait is megidézik. Milyen volt ezekkel a hiteles, múltból merített részletekkel dolgozni a tervezőasztalon?

Varázslatos élmény volt ezekkel a hiteles, múltból megőrzött részletekkel dolgozni. Annyira magával ragadott a korabeli Franciaország világa, hogy alkotás közben gondolatban végigjártam Párizs és Błonie utcáit, beléptem a Finkenstein-kastély termeibe, fáztam a harcmezőkön a francia és az orosz katonákkal, és végignéztem Moszkva lángba borulását. Térképeken, metszeteken és korabeli ábrázolásokon újra meg újra felkerestem a történet helyszíneit, miközben egyre erősebben éreztem, hogy egyszer a valóságban is végig szeretném járni ezt az útvonalat. Gróf Charles Walewski családfájának kutatása közben egy különös dátumbeli egybeesés is megérintett. Nagyszülei családi tragédiájának időpontja, a reinkarnációt megelőző köztes létnek tulajdonított időszakkal számolva, az én jelenlegi életem születési dátumához vezetett. Személyes és szimbolikus jelzésként éltem ezt meg, amely még közelebb vont ehhez a történethez.
Misztikusan hangzik, de számomra maga az élet is tele van megfejtésre váró misztériumokkal. A gyűjteményből megismert tárgyak különös közelségbe hozták ezeket az embereket, akikről addig főként csak könyvekben olvastam. Rajzolás közben szinte életre keltek a történetek, a szerelmek, a veszteségek és a sorsfordító döntések. Úgy érzem, minden egyes lapba belekerült valami abból a mély vonzalomból és érzelmi kötődésből, amelyet az egész történet iránt éreztem. Szerelemmel rajzoltam meg ezt a világot, és talán éppen ettől váltak a kártyák számomra valódi, élő szereplőkké.

A Németországba készült Sprich mit mir! inkluzív kommunikációs tábla a nem beszélő gyermekek segítését célozza. Milyen tervezői kihívást jelentett egy ilyen, szigorú funkcionális és szabványos (Fitzgerald-féle) rendszerbe átültetni a vizuális empátiát?

A „vizuális empátia” kifejezés különösen közel áll hozzám, mert nagyon pontosan nevezi meg azt az érzést, amellyel már kislánykorom óta rajzolok. Számomra a grafika mindig kapcsolatkeresés: megérteni, mit érezhet a másik ember, mire lehet szüksége, és hogyan tudok számára egyértelmű, szerethető képi nyelvet teremteni. Ez a feladat különleges módon kapcsolódott a magánéletemhez is. Önkéntesként részt veszek az ÉFOÉSZ, vagyis az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetségének munkájában, és ebben a témában tanulmányom is megjelent, amelyért a Belügyi Tudományos Tanács és a Fogyatékosságügyi Tudományos Tanács szakmai elismerésében részesültem. Hiszek abban, hogy életünk ok-okozati összefüggésekből és különös szinkronicitásokból épül fel, ezért ezt a megbízást is olyan feladatként éltem meg, amelynek valamiért éppen engem kellett megtalálnia.
A szigorúan felépített, Fitzgerald-féle rendszer önmagában nem jelentett korlátot, inkább biztos szerkezetet adott a vizuális gondolkodáshoz. A legnagyobb kihívást a rövid határidő jelentette, de minden munkámban teljes jelenléttel alkotok, és annyi időt adok neki a napból, amennyit csak lehet. A táblán egy négytagú család tagjai kapták a főszerepet, mellettük különböző etnikumú gyermekek is megjelennek, hiszen a játszótereken, iskolákban és közösségi terekben a valóságban is sokféle háttérből érkező gyermek találkozik egymással. Alkotás közben képzeletben én is ott játszottam velük: ugróköteleztem, hintáztam, uzsonnáztam és nevettem a gyerekekkel. Imádom a színek hideg és meleg árnyalatait, a formák ritmusát, valamint azt, ahogyan a síkban vagy a térben életre kelnek. A tervezés örömét számomra mindig ez a fajta jelenlét adja: amikor annyira közel kerülök a készülő világhoz, hogy már nem egyszerűen megrajzolom, hanem belülről is átélhetem.

A Balatoncsicsói Kerámia számára tervezett emblémád 2024-ben bekerült a Magyar Logó Díj szakmai kötetébe. Hogyan sikerült egy több évtizedes fazekasház lelkét egyetlen, minőségveszteség nélkül skálázható vektorgrafikus jelbe sűríteni?

Lélekben ennél a munkánál is ott voltam Balatoncsicsón, a műhelyben. Képzeletben a kezembe vettem a kerámiából formált margarétát és epret, melléjük helyeztem egy piros szívet, mert számomra ezek együtt fejezték ki legpontosabban e műhely világát. A család minden tagja szívből alkot, és ez az őszinteség már az első pillanatban megérintett. Szerény, csendes emberek, akik a hírnevüket a munkájukkal, a kitartásukkal és azzal a szeretettel teremtették meg, amely minden apró tárgyukban jelen van. Évtizedek óta készítik kerámiáikat, és fáradhatatlanul viszik őket kézműves vásárokra, hogy minél több emberhez eljuthasson az öröm, amelyet ezek a virágok, gyümölcsök és apró dísztárgyak magukban hordoznak. A logóhoz egyszerű rajzokat készítettem néhány jellegzetes termékükről, és a formák közé finoman egy mosolyt is elrejtettem. Sűrítésre valójában nem volt szükség, mert a fazekasház lényege eleve tiszta és világos: természet, kézművesség, szeretet és derű. Ezt kellett szellősen, könnyen felismerhetően és időtállóan megmutatni. Az embléma öt éve kíséri a műhelyt, és bármilyen méretben megőrzi a karakterét. Úgy érzem, éppen ez az egyszerűség, levegősség és belső őszinteség tette méltóvá arra, hogy bekerüljön a Magyar Logó Díj szakmai kötetébe.

Mit jelent számodra az alkotói hitelesség ebben a gyorsan változó világban, és mi az a belső iránytű, amiből semmilyen körülmények között nem vagy hajlandó engedni, legyen szó egy könyvről, egy kártyáról vagy egy közösségi tér vizuális rendszeréről?

Az „alkotói hitelesség” szókapcsolat pontosan megnevezte azt, ami a munkám esszenciája. Számomra azt jelenti, hogy szabadon ki tudom fejezni a gondolkodásomat, formába és színbe tudom öltöztetni a belső igazságaimat, az értékrendemet és a hitvallásomat. A megrendelőim felé pedig akkor vagyok hiteles, ha az elképzeléseikkel összhangban olyan vizuális élményt teremtek, amelyben ők is felismerik önmagukat és azt az érzést, amelyet kerestek. A több évtizedes alkotói munkám során kialakult a saját stílusom, amelyben jelen van a pontosság, a precizitás, a részletek kidolgozottsága és az odafigyelés. Ezek mögött mindig ott vannak az értékeim és az érzelmeim is. Természetesen én magam is folyamatosan változom és fejlődöm, ez a változás pedig egyre nagyobb mélységet ad a munkáimnak.
Egy logó, egy portré, egy esküvői meghívó vagy akár egy magazin tördelt oldala is képes dramaturgiát teremteni, és valódi érzelmeket kiváltani. Ez benne a csoda. A belső iránytűm határozottan az érzelmek felé mutat. Gondolatban mindig összekapcsolódom a megrendelőimmel: igyekszem az ő szemükkel látni, az ő gondolkodásukat megérteni, és a szívükben keresni azt a megoldást, amelyre talán még ők maguk sem tudtak pontos szavakat találni. Mielőtt alkotni kezdek, több oldalról megközelítem az elképzeléseiket, és azt is kutatom, miért éppen úgy gondolkodnak a saját világukról, ahogyan elmondják nekem.
Egyetlen ponton nem engedek: a kész munka valóban működjön. Ha valaki görcsösen ragaszkodik egy elképzeléshez, amely szakmailag vagy vizuálisan nem szolgálja a célját, addig keresem a megfelelő megoldást, amíg meg tudom mutatni a különbséget a megálmodott kép és a valóságban is hatásosan működő grafika között. Számomra a tervezés felelősség is: a szépség mellett érthetőséget, használhatóságot és valódi értéket kell teremtenie.

Egykori grafikatanárom azt mondta, idővel olyan megrendelők találnak majd meg, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak. Igaza lett. Nagyon sokáig kellene kutatnom az emlékeimben, hogy felidézzem azokat, akikkel valóban nehéz volt az együttműködés, vagy akik nem találták meg a munkáimban azt, amit kerestek. Úgy látszik, ezen a területen is igaz a régi mondás: madarat tolláról...


Kérdések: Rácz-Akácosi Laura, a MűvészMagazin főszerkesztője.
Válaszok: Sárvári Marianna.
Eredeti megjelenés: MűvészMagazin, 1. szám, 2026.
Az interjú a MűvészMagazin engedélyével került újraközlésre.